Mivel a terepen elmulasztottam jegyzőkönyvezni az eseményeket, a történések sorrendje és az azokban résztvevők személyazonossága esetleges.


Hónapok óta tartó várakozás után el sem tudtam hinni, hogy a pályán vagyok.

Körülöttem az aznapi pályaépítés romjai, egy kis lánggal égő tűz és jó barátok hálózsákos testei hevertek, fölöttem pedig öt zászló lengedezett. Baromi szívesen pihentem volna én is, de virrasztottam tovább, mert vártam a csapatom, a Szerbiából érkező ODA 021et (akik kiegészültek két bolgár légióssal). A minibusz-kölcsönzőjüknek hála csak órákkal később tudtak útra kelni a tervezett időponthoz képest, és a GPSük is elromlott, szóval nagyon örültem a hajnali egykor a fejem mellett lassító dísztárcsának. „ZDRAVOOOO GODOT, hova parkolhatunk?” harsogtak mindannyian az ablakból.

A parkolás után kiáramlott a nép a két kisbuszból, és határtalan (és nagyon hangos) jókedvvel köszöntöttek minden ébren levő és alvó embert. Miután mindenki megölelt mindenkit és átadta az adott nemzetek legtipikusabb röviditalait a másiknak, a megérkezés felett érzett féktelen öröm nem akart csillapodni, így esélyt sem láttam arra, hogy egy órán belül hajlandóak lesznek lefeküdni. Kitaláltam, hogy megmutatom nekik a pálya épületes részét, és addig legalább a parkolóban alvókat nem zavarjuk. A fieszta így átvonult a környező épületek közötti utcákra, és sikerült levezetni az extra energiákat a testünkből és a fölösleges italokat a torkunkba. Volt némi drukk bennem a másnap fél hatos ébredéssel kapcsolatban, úgyhogy három körül elbúcsúztam tőlük, és mondtam, hogy hatkor találkozzunk a check-in-nél.

Reggel

Reggel nem hittem a szememnek: 0600-kor az egész bagázs menetkészen, teljes felszerelésben, nyakba akasztott fegyverrel sorakozott a kocsik között az akkor még nagyon foghíjas és néptelen parkolóban. Nem kis nehézséget jelentett a megnyugtatásuk, hogy fél tízkor lesz csak az eligazítás, és nyugodtan addig leülhetnek, meg pihenhetnek. Amikor kelletlenül visszaültek, csináltunk néhány pózerfotót magunkról, majd magam is elviharzottam tárazni. Amikor elkészültem, Lajossal átmentünk a pálya szomszédságában található ólakhoz, hogy a játék díszvendégét, egy népes kecskecsaládot átvigyünk a pályára. Stratégiai okokból az óriási kecskebak átvitelétől eltekintettem, így 3 gödölyével és 3 gidával végigkorzóztunk az akkor már nyüzsgő parkolón. Amikor a harmincadik métert tettük meg úgy, hogy a kecskék hanyattvágva vontattatták magukat a földön, fuldokolva és látványosan köhögve, egy meggondolatlan afgán civil kezébe nyomtam a kezemben tartott pórázt, hogy „nesze, vidd fel a faluba”, és markomba röhögve elszaladtam.




Miután az eligazítás lezajlott, a HQ-nkra mentünk és a 12 fős rajt két tűzcsoportra osztottuk. Kiza volt az Alfa, Jovan a Bravo parancsnoka, Lajos lett a CIMIC én pedig az előzetes tervek szerint a medik posztot kaptam. Mivel az én rádióm volt a rajban a legerősebb, felajánlottam a rajpk Kizának, aki a HQval és a többi rajjal tartotta a kapcsolatot, míg én telefonközpontosként nyargaltam Kiza nyomában egy headset nélküli kisrádióval, és rajtam keresztül üzengetett a rajnak.

Lecuccolt az ISAF oldal a legénységi szálláson, és az 5 raj parancsnoka felvonult a parancsnoki körletbe, hogy meghallgassák Ranger mondanivalóját.



Indulás


Pár perc múlva meg is érkezett a parancs, az ODA kapta a HQ védelmét. Nem sokkal azután, hogy elhelyezkedtünk, alig telt egy fél óra, és a szomszédos épületből szórványos tüzet kapott, úgyhogy az Alfát ki is "utalta” a vezetés körülnézni. Az Alfába 6 ember került: a felderítő RadírPók, Kiza, Attila, a két bolgár légiós, Bojidar és Garga, valamint én.

Útra keltünk a szomszédos épületbe az AKS rajjal, de nem találtunk ott senkit, így tovább haladtunk épületről épületre. A karabélyomat elcseréltem Gargával, mivel neki 400 fps feletti értéket mért a kronó, és nem lőhetett épületben, míg az enyémmel igen. Póktól elszedtem a Glockját, így két fegyverrel a kezemben meg a kisrádiót a fülemhez tartva, szünet nélkül telefonálgatva ügettem a kis csapat után, minden utunkba kerülő idegen raj nagy derültségére.

Körülbelül egy óra alatt az összes épületet átnéztük, haji-t nem találtunk benne, így a következő ötlete Rangernek arra vonatkozott, hogy a Bravo továbbra is maradjon a HQ-n, az Alfa pedig, ha már úgyis a város szélén van, nézze át a város menti susnyást és menjen fel a –később csak „Echo 1”-ként emlegetett FOBra, és támogassuk az ott levő szlovén SASt. Visszaszereztem az URX-emet, röviden elújságoltam a hírmorzsákra éhes Bravonak, hogy elhagyjuk a HQ közvetlen környékét, és felsétáltunk az Echo 1-re.

Amint megérkeztünk, az ott várakozó SAS elindult a közeli laktanyakerítés felé, hogy ellenőrizze, van e tálib mozgás a környéken. Alig indultak el, máris rábukkanhattak egy nagyobb csoport hajira, mert hatalmas zenebona hallatszódott a látótávunkon kívülről. Kiza gyorsan engedélyt kért a beavatkozásra, és az SAS-t jobbról kerülve oldalba kaptuk a tálib csapatot. A csapat ugyan visszaállt, de a bozót tele volt magányos-páros orvlövészekkel, és a bozótmíveskedés ezért több mint fél órát vett igénybe, és rengeteg BB-jébe került a rajnak. (a szabály szerint csak a tárakban magunkkal vitt BB mennyiséggel rendelkezhettünk, újratölteni csak kijelölt helyeken volt lehetséges.) Miután a kerítésig sikerült kitisztogatni a terepet, a bajtárs SAStől elváltunk: ők a járőrözést észak felé folytatták, mi pedig a pálya déli szélén levő "Fire base"-t kerestük fel, ellenséges aktivitás után kutatva. (Szegény Bravo már a haját tépte a HQn, hogy mindenből kimarad...) A dél felé vezető út eseménytelenül telt, itt nagyobb létszámú ISAF erő állomásozott. Ranger az Alfát pihenés nélkül továbbvezényelte, hogy folytassuk a járőrt vissza észak felé, és jelentsünk mindent. Tíz perc lopakodás után a sűrűből ismét tűzharc hangjai hallatszódtak: ismét az SASt pálcázták a talibánok, illetve az AKS is ott volt, hogy segítsen nekik. Kiza most balra vezetett minket, megkerültük az ISAF rajokat, és bal oldalról segítettünk (az amúgy nem elveszett, üvöltve hegynek felfelé rohamozó) a szlovén rajoknak. (Közben a HQn kopaszodó, rádiórajongó Bravonak is forgalmazni kellett: "Nem, most nem tudok beszélni.. igen, megint tűzharcban vagyunk... nem, nem tudom mikor...")

Az első konvoj

Miután a szlovénekkel nagy boldog családként közösen lemészároltunk mindenkit a kerítésen innen, visszavontak minket az E1re, hogy a várjuk meg a közeledő ISAF Pajerót, és vigyük fel a közeli Asadabba, ahol a békés lakókkal kell kapcsolatba lépnünk. Az út azonban egy tálib kontrollált erdőn át vezetett, ami azért aggasztott, mert habár a medikszalagjaink csaknem érintetlen mennyiségben álltak rendelkezésre, a BB készletünk elérte a kritikus szintet. Attilának az összes tára száraz volt, így a nálam lévő 6 tárból 4et átraktunk az ő mellényébe, egy maradt a fegyveremben, egy félig töltöttel meg úgy voltam, hogy "jó lesz még valamire". Kora délután volt, amikor a Pajero begurult a kereszteződésbe, dugig tömve az ODA hiányzó másik felével. Mivel az út mellett alig volt fedezék, ezért a Bravo bent maradt a kocsi belsejében, mi pedig a mozgó autót fedezéknek használva araszoltunk a tömött, átláthatatlan bokrokkal szegélyezett keréknyomban.



Alig néhány percbe tellett, hogy jobbról tüzet nyisson ránk a bozót: fedezék híján kis kupacban tolongtunk az autó túloldalán, és viszonoztuk a tüzet. Mivel a kocsi véges számú harcost tudott elrejteni, a Bravo egység továbbra is a fedélzeten maradt, és kis lőnyílásokon keresztül szórta az ablak mögül a kamulövéseket, de főleg összecuppanva, tehetetlenül pillogtak, mint a szardíniák akváriumban. Dörömbölve követeltem a táraikat, de mire a kezembe nyomtak egyet az ablakon át, a néhány haji elesett, és ismét béke honolt a tájon. Legalábbis fél percig, amikor újabb egy-két ISAF-vadász tűnt fel: basszus, menjünk már a vérbe innen, ha megállunk elvesztünk, ezek egyre többen lesznek. A kocsi a jobbról érkező tüzet ezúttal nem fogadta megtorpanással, elhaladtunk előttük, és később ez a tény a végzetünk lett. Ugyanis másodperceken belül újabb és újabb pakolok tűntek fel az út jobb oldalán, folyamatos tűz alatt tartva a kocsit. A Pajero nem állt meg, hogy előnyösebb helyen tudjunk megütközni, haladtunk tovább, tüzeltünk folyamatosan, de a tárak aljáról az utolsó BB-k is a levegőbe kerültek… A rohadt életbe. Be kell jutnom a kocsiba, mert ha lezúznak, medik nélkül maradnak a társaim… de a kocsiajtóról zuhanyszerűen ömlött a tálib BB: esélytelen a kilincsért nyúlnom. A tálib arcvonal közben már szélesen elterült, jobboldalt végig feküdtek a bokrok között… És a legelső, akit oly könnyelműen magunk mögött hagytunk, kilépett a takarásból. Lassítva láttam, ahogy célra emeli az AKját, és tiszta célpontot nyújtunk neki. A világ lelassult, de vele én is: a mellkasomon koppant a lövedék, „HIT”! Kizával elsőként kerültünk földre. A Bravo raj feltépte az ajtót, kiugráltak a kocsiból, dobálták a tárakat mindenkinek, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy az ODA megduplázódott tűzerejével visszaszorítja a támadókat. A földről néztem, ahogy lassan távolodnak a kocsi fedezékében, amikor a hátunk mögül mennydörgésszerű „Allah Akhbar”-ozás harsant fel, és a bal oldali erdőből tálibok tucatjai hömpölyögtek alá. A kocsi fedezéke mögül egyre több és több társam került a földre, de még percekig –hajmeresztően sokáig- viszonozták az akkor már álló kocsi kerekei mellől a 3 irányból rájuk ömlő lövéseket.
A csapda tökéletes volt, iskolapéldája a rajtaütésnek. Narancssárga agyvelővel a fejünkön bandukolva is a hatása alatt álltunk: ez rohadt jól csinálták, élmény volt így „elesni”.

A második konvoj

Az órás kényszerpihenő és tárazás után Rangertől új parancsot kaptunk: mivel a tálibok nagy erőkkel támadják a kiküldött konvojokat, de bármi áron el kell érnünk a civileket, ezért egy nagylétszámú, "egyesített" konvojt szeretne kiküldeni, amit 2 jármű és legalább 30-40 fő gyalogos alkotna. Úticélunk ezúttal a másik falu, Farrah volt, és a konvoj közepére lettünk beosztva. Ezúttal nem vártam meg, amíg késő lesz, és kényelembe helyeztem magam a legközelebbi autó seggében pár civil és egy másik medik társaságában. Az odaút amilyen hosszú volt, olyan eseménytelen: a telepített IED-ket az előőrs megtalálta és felszedte, az őrszemként szertehagyott kisebb tálib erők nem tudtak mit kezdeni egy ekkora erődemonstrációval, így a faluig csak a fejemre kellett vigyáznom, hogy a zötyögésben ne verjem szét a koponyámat a kocsi tetejében. Nos, ez a művelet eléggé lekötötte a kapacitásaimat ahhoz, hogy az első adandó alkalommal, amikor a rajom letért a dzsip mögül az útról, túláradó örömmel kiboruljak az ajtón, és utánuk ügessek, magára hagyva a fél utat végigkarattyoló civilekkel a másik mediket. (Mai napig csodálattal adózom az idegrendszere előtt.)

Még mielőtt elértük volna a falut, MÁR parancsot kaptunk, hogy az ODA a körkörös védelem kiépítésében vegyen részt, amíg a t. vezetőség a helyi méltóságokkal tárgyal és vízipipázik. El is vackoltuk magunkat a térdig érő fűben, amit ragyogóan sütő nap átmelegített, és mennyei fekvés esett bennük. Egy szűk félóra a szélvédett, meleg fűben feküdve bőven elég rá, hogy az ember szemhéja enyvszerűen elkezdjen le/fel/összeragadni, úgyhogy minden becsületemet és büszkeségemet megmentette az újabb parancs: az ODA kopjon le a faluból, ugyanazon az úton baktassunk vissza, amelyiken jöttünk, és a félúton levő kereszteződést kempeljük be, illetve ha van ott haji, zúzzuk le. Kicsit bandzsítva, de holtkomoly pofával vettem tudomásul a menetlevelet, és kis turistaszakosztályunk ismét felkerekedett.
A visszaút lassan, de nyugisan telt, elértük a kereszteződést, és 360 fokos gyűrűt vontunk köré. 10 perc múlva tálibok bukkantak fel, és parázs adok-kapok alakult ki. Az állásaink kedveztek a védelemhez, mert egy másfél méteres betonkerítés adott fedezéket, de nem volt elég tartani a helyet, tökéletesen átjárhatóan kellett tartani a percek múlva visszaérkező autók számára. Marko és Pók találatot kapott, de nagyon nyílt terepen hevertek, medik szemmel igazi csemegének ígérkezett a kivérzésük megakadályozása. A kerítés tövénél közel kúsztam, amennyire lehetett, és Gargával és Lajossal BB zuhanyt zúdítottunk a tálibokra, amíg Kiza Pókért rohant, és a kitépte a tűzvonalból. Közben Barac, Jovan és Silver jobbról oldalba kapta a hajikat, én előrerohantam Pókhoz, a többiek pedig maguk mögött hagyva a kerítés fedezékét, nyomultak előre a hajikért és Markoért.



Míg a fűben lapultam, medikelve a társamat, figyeltem a rajom, ahogy (a nap során sokadjára) elkezdenek apadni a BB készleteik, megindul a tárdobálás és a gondterhelt homlokráncolás, de ebben a pillanatban 6-8 pár bakancs vágtatott el a fejem mellett... majd még 10... megjött a konvoj. Soványmalac vágtában érkeztek, és ordítva, őrült hévvel kezdték űzni a megmaradt tálib támadókat, a kocsikat csak tessék-lássék használva fedezékül... hallelujah, Isten éltesse az ISAF erőket.
A FOBon betárazva az ODA parancsot kapott az E1 meglátogatására, így pár perc szusszanás után magunk mögött hagytuk az üldögélő ISAF erőket,és a két tűzcsoport negyven métert tartva egymástól elkezdte rakosgatni a bakancsait a megjelölt irányba.
Már majdnem elértük a második otthonunkká váló E1-et, amikor Pók kiszúrt pár orvlövészt előttünk. Shit happens, gyorsan csápoltam a mögöttünk jövő Bravónak, hogy kontakt van, majd visszafordultam, hogy jó medik módjára elnyeljen a föld, amikor egy sniperbogyó csattant a mellényemen. Gratuláltam magamnak, majd medikért kezdtem visítani, mert a rajban egyre több narancskendő buggyant elő a bonnie-k alól, és ha nem jár arra egy másik raj, akkor perceken belül nagy gázban leszünk.
Imánk (és hisztérikus ordításom) meghallgatásra lelt, kivérzésem nyolcadik percében az ISAF Pajero motorja kezdett a szomszédos útról dorombolni, mögötte pedig a szlovák raj trappolt: zsír. A medik probléma megoldódott, közben a sniperek is elhaltak, így magunkat vonszolva végre eljutottunk az egzotikusan távolinak tűnő E1-re. Itt fél órát töltöttünk 4 másik rajjal végtelen egyetértésben és semmittevésben (=vezetőségi meeting), megszemléltük a naplementét a hegytetőről, majd visszavonultunk a HQra, hogy felkészüljünk az esti falulátogatásra.



A sötét gyorsan leszállt a pályára, és mire az egy órás pihenőidőnk végére értünk, koromsötéten ásítottak az erdőbe vesző utak.

Éjszaka

A terv az volt, hogy Ranger megfog mindenkit, akit talál a könyvtárostól a kantinoson át az ISAF óvónőkig, és 3 kocsis konvojjal felmegyünk az Asadab felé vezető úton, és megtisztítjuk a völgyet a táliboktól, illetve megpróbáljuk a bázisuk helyét megtalálni. Mielőtt elindultunk volna, az ODÁt kiküldte a főnök a FOBra, hogy nézzen utána egy ott eltűnt rajnak, de senkit sem találtunk. Vállvonogatva csatlakoztunk a monstre jeep-parádéhoz az E1 alatt, és a gépezet beindult.
Néhány percnyi séta után elértük a völgyet: a völgy közepén húzódott az út, az úttól jobbra lankás, bokros, ritkás terület feküdt, míg balra egy erősebben emelkedő, ám teljesen kopasz terület, ami kb 100 méter után váltott erdőre. Egy magyar rajjal megkaptuk a bal oldali terület átnézését, míg a szlovénok a jobb oldalit: középen és a kocsik körül pedig a "derékhad" haladt. Az ég tiszta volt, és a telihold fénye majdnem nappali világosságot adott a völgynek.
Felhúzódtunk a bal oldalra, de szinte alig léptünk ki a mezőre, azonnal kontaktot kapott mindkét szárny. Az emelkedőről letekintve láttam, ahogy a hatalmas jobbszárny felfejlődik, és megindul, álcafüstöket dob fedezéknek, és rengeteg karabély ugat mindkét oldalról. A kocsik a fényszórókkal világították a tálibokat rejtő bokrokat, füst, ordítás, egyre több felgyulladó lightstick a félhomályos éjszakában... Basszus, át kell törnünk, de hogyan. A felettünk fekvő erdősáv tele volt rókalyukakban fedezéket kereső tálibokkal, a bal szárny meg pőrén állt a vádliméretű fűben, és alacsonyabban voltunk, mint ők. Fasza nyúlvadászat kezdett kialakulni, ezért kvázi a lőtáv határon néhányan felsprinteltünk az első kis bokrokig, és eldobtunk két füstöt, ami alatt a maradék balszárny is elérte a sötétebb és kissé biztonságosabb fasort. A tálibok viszont veszett jól beásták magukat, sehogyan sem tudtunk előrekúszni. Újabb füstöt dobtunk, nyertünk tíz métert. Még el sem oszlott az előző, de dobtuk a következőt: még tíz méter: elértük az első üres rókalyukakat, király, most már mi is fedezékből lőhettünk. Megvártuk amíg kicsit szétoszlik a füst, rendeztük sorainkat, hogy ki-hol van, és nyomtuk a következő füstöt. Ekkor alulról megérkezett a szlovén AKS, ki tudja honnan, és megszórta a tálib sorokat. No meg a miénket is, de hát a legjobb családokban is előfordul az ilyen, hangos nyávogással segítettünk korrigálni nekik a támadás irányát. Ők is szórták a füstöt becsületes mennyiségben, de mivel a bokájuk körül lengedező gyep nem volt a legszilárdabb fedezék, ezért egyre kevésbé tudtak helytállni, amíg a végén vissza is álltak, hiába igyekeztünk nekik oldalról segíteni.
A szlovének elvonultak, mi folytattuk az előrenyomulást, de kínkeservesen haladtunk: Jovannak eltört a gearboxa, úgyhogy a pisztolyával tört utat magának a rókalyukak között, Kizának szintén eltört a gearboxa, ő az én fegyveremmel harcolt tovább, Gargának is volt valami a fegyverével, Lajosnak pedig aksiproblémái akadtak, és mivel nem volt fegyvere, a sérülteket húzta be hozzám kezelésre fáradhatatlanul. Ezeken az apróságokon kicsit sem akadtak fent, mentek tovább, mint a gép, dobták a füstöt, kúsztak, füst, újabb rókalyuk, füst, még 3 méter... alattunk a völgy már csendes volt, a kocsik füstölgő roncsokként szétlőve, a jobb szárnynak se híre, se hamva... aztán vége lett. Elfogyott az utolsó medikszalagom is.

Vége.

Rossz hír

A visszaállóra visszatérve rossz hír fogadott: a néhány órája gyengélkedésre hivatkozva kiálló Silver állapota rosszabbra fordult. Az orvosi sátorban feküdt magas lázzal és görcsölő izmokkal: Gafi, a szuperdoktor szerint egy néhány hete (gyógyultnak hitt) vírusos fertőzés kapott újra erőre, de megfelelő antibiotikumot nem tud neki adni. Egy stabilizáló injekció után két lehetőségünk volt: ha reggelre javul, akkor vigyék haza minél előbb, ha rosszabbodik, akkor reggel egy magyar kórházba viszik.

Otthon, édes otthon

Miután leboltoltuk Gafival a lehetőségeket, visszatértünk a HQ-ra. Több raj szőrén szálán eltűnt, megint néhány másik "álmosságra" hivatkozva lefeküdt aludni, így a hadrafogható ISAF erők igencsak karcsúak voltak számban. Ranger ezért azt mondta, hogy hagyjuk a további tervezett műveleteket, és pihenjünk, reggel majd meglátjuk mit tehetünk.
Csüggedten kajáltak a többiek, míg én táraztam meg a felszerelésemmel babráltam: a kaját utoljára hagytam. Végre elkészültem mindennel és az egyetlen esbit kockámmal begyújtottam az egyetlen csajkányi vizem alá, amikor egy hosszú sorozat húzott el a fejünk fölött: TÁLIBOK A HQ ELŐTT! Basszuskulcs, úgy tudtam, hogy ez lesz, minden játékon megtámadják a HQ-t, amint kibontom a konzervem, ez örök szabály. Mivel az esbit bevilágította a helységet, sürgősen el kellett oltanom: ekkor tanultam meg, hogy az esbit tüzét nem lehet eltaposni, ellenben a Belleville bakancs gyúlékony. Anyázva öntöttem le a tüzet a vacsorámnak szánt vízzel, és az URXemet felmarkolva (óó, áldassék a korai tárazás) elkezdtem összeszedni a sérülteket, míg az ODA egyik fele az emelet déli ajtaját védte, a másik az északit. (Közben igyekeztünk halkan lőni, hogy a védekezés iránt kevés érdeklődést mutató (általam azonosítatlan csapati hovatartozású) hálózsák-sort ne zavarjuk...pff) Amint a gránátok ritkulni kezdtek, Kiza, Attila és Garga lement a Red Legionnel az alaksort kitakarítani, míg Jovanék az ajtóknál maradtak... A támadás intenzív volt, de kb fél óra alatt lezajlott, néhány sebesültet leszámítva nem okozott gondot. Azon kívül, hogy rohadt éhes maradtam.
Az éjszaka rövid hátralevő része eseménytelenül telt.

Második reggel

Reggel hatkor mindenki betárazva, (már akinek volt fegyvere...) felöltözve várta a híreket.
Jovan és Barac érkezett Silvertől: nem rosszabbodott, de szarul van.
Szótlanul kitárazták a BB-ket, és elkezdtek csomagolni. Elég elkeseredett voltam, mert tudtam, hogy hónapok óta erre a játékra készültek, úgyhogy a kedvem agyon volt vágva a második napra, de fele annyira sem voltam elkenődve, mint ők.
Miután elbúcsúztunk tőlük Pókkal, Ranger a szlovén KAD rajba osztott be kettőnket. Röviden üdvözöltük egymást a szlovénekkel, de nem történt különösebb egymásra találás: ignorálták a tényt, hogy nem beszélünk szlovénul, szóval csak a legszükségesebb infókat osztották meg velünk angolul.
A második nap egy nagy konvoj indult fel Farrahba, hogy lehozza a civileket a városban megtartandó, épp aktuális elnökválasztásra, melyet a tálibok meg akartak akadályozni. A konvoj kalandos útjáról sok mindent nem tudok elmondani, mert a KAD-ot hátrahagyták az üres város védelmére, ami egyetlen épület tálibtalanításától eltekintve szorosan a horgászás után következik unalmasságban. Így esett, hogy kb délelőtt 10-től 1-ig ültünk Pókkal a négyes épületben, és hallgattam a rádióban, ahogy a hatosban őrjöng a harc. Vettem a bátorságot ennyi ücsörgés után, hogy a KAD rajpk-t felcsörögjem rádión, hogy hátha mi is csatlakozhatunk: a válasz igen volt. Hallelujah!! Pókot összeszedve átvágtattunk a hatosba (hurrá, végre nem vagyok medik, én is zúzhatok...) de mire odaértünk, a csata alábbhagyott. "Oké, akkor légyszíves te ezt, te meg ezt az ajtót védd" szólt a parancs a rajpk-tól, majd eltűntek, az összes többi rajjal együtt, és kb megint ketten maradtunk, csak most egy háromszor akkora épületben. Mivel pacifista karmánk minden ellenséges indulatot elűzött a kerületből, ezért a játék lefújásáig, kb 2-3 óra hosszát üldögéltünk a megjelölt ajtókban, a KAD hollétéről mégcsak sejtésekkel sem rendelkezve.
Eképpen zajlott az ODA "túlélőinek" második napja.

Köszönet mindenkinek, aki részt vett abban, hogy egész életemben emlegessem ezt a két napot, és hogy az unokáim ennyire szórakoztató sztorikkal lehetnek majd gazdagabbak. Köszi az unokák nevében a szervezőknek, a kecskés embernek és az ODÁnak.

hehh, tényleg nagyon jó volt, sőt a legjobb eddigi játékom

az első konvojnál én voltam a pointman, be is voltam rezelve rendesen, nem vezetem-e rá a csapatot egy IED-re (a tálibok bőven elv voltak látva mindenféle robbanó mütyűrrel), és bár idejében kiszúrtam a tálib harcosokat, a cspda tényleg tanári volt, el is hullottunk rendesen.
A végén már arra sem volt időm, hogy tárat cseréljek, (nagyjából 3-an voltunk még a 12-ből) úgyhogy pisztolyt rántva játszottam Tom Hanks-et, míg végül utolért a vég engem is