A hivatalos verzió
A 4 résztvevő, Trezor, Zsu, Godot és Tibesz reggel sereglett össze Trezornál, majd némi általános kuplerájgenerálás után Zsu autójába, a „piros álomba” zsúfolódtunk, és relatív minimális halálfélelemmel (csak egy kézzel kapaszkodtunk az autó tetejébe), 10 óra magasságában begördültünk Pénzesgyőrbe, túránk kiindulópontjához.
A stáb először a Judit-forráshoz kaptatott fel, majd erős szintkülönbséges terepen a szomszédos Nagy-Somhegy ábrándos ösvényein kalandoztunk. A csúcsról gyönyörű kilátás tárult elénk, de ekkor a fényképezőgép sajnos pont nem működött.
A csúcsról nagy kerülővel visszatértünk Pénzesgyőrbe, ahol ismét a piros álom szolgálatait igénybe véve átlevitáltunk a Római-fürdő nevű szurdokhoz. Itt egy újabb, eseménytelennek mondható szakasza következett utunknak, mely során megcsodáltuk fizikai felkészültségét túravezetőnknek, és irigykedve csodáltuk muflonügyességű bravúrjait a szurdokban, ahol a patak közvetlen partján kellett a köveken/fatörzseken kötéltáncolni az előrehaladás érdekében.
Miután keresztbe-kasul bejártuk ezt a vidéket is, este 6 óra felé, sok tíz kilométer hősies leküzdése után a kocsi felé vettük az irányt, melyben a Blackwater kicsiny delegációja pilledten vonta le a nap tanulságát: a Bakony szép.
A tábortüzes verzió
Az egész terv ott kezdett el rogyadozni, hogy a csapat 4 legkedélyesebb versenyzője került egy rakásba, akik egymás társaságában az amúgy sem szerény beszélőkéjüket meghatványozzák, és az első 3 perc szemérmes bemelegítés után végtelen időtartamig képesek röhögtetni egymást.
Miután elhagytuk a csapatautó biztonságos közelségét, elszánt arckifejezéssel fürkésztük a tájat, hogy mi most aztán felkészülünk fizikailag az apokalipszisra is, és elindultunk. Igen ám, de 2 méter után mondandója akadt valamelyikünknek, és ugye sírva röhögve nehéz mozgásban maradni, tehát az első kihívás az volt, hogy valahogy elcsendesítsük Trezort. Miután ezt sikerült véghezvinni, valami tessék-lássék, babakocsi-toló tempóval, heves gesztikulálással elandalogtunk 1 kilométerre az autótól, ahol egy festői völgyet találtunk, az alján csobogó patakkal, két oldalán szűk és csúszós talajjal, ami turistaútként volt értelmezve. Bár a tárgynapon ragyogó időnk volt, előtte 3 napig végig esett, így a „száraz talaj” fogalma a „sekély sárral” azonosult.
A patak völgye vezetett a forráshoz, és el is indultunk libasorban a csúszós kövek mentén. Természetesen a „Godot, mindjárt beleesel” típusú poénok sem maradhattak el közben, amikor is egyszer csak a sereghajtó Tibesz felől furcsa reccsenés, majd öblös szentségelés csendült fel. Hátranéztem, hogy mi történt (a nadrágja repedt szét pontosan követve a farpofa vonalát), de ekkor megláttam az arcát, és gyorsan követtem a tekintetét: pont abban a pillanatban fordultam vissza, amikor Zsu a levegőben volt, nem sokkal a víz felett. Roppant optimálisan egy zubogó alatti mély teknőt választott, melybe háttal és teljes testtel sikerült érkeznie, hátizsákostul, frizurástul. Hogy mi is történt pontosan, azt nehéz kinyomozni, mindenesetre a vízszint elég magas volt ahhoz, hogy ne üsse meg magát, ellenben gyakorlatilag teljesen elmerüljön. A lába alatt egy nagyobb parti szikla hevert, így alápolcolt lábbal voltaképp a kimászás sem volt egyszerű művelet, de valahogy kiverekedte magát. Próbáltuk biztosítani együttérzésünkről, de nem nagyon tudtunk artikulálni a következő 5 percben, így inkább testbeszéddel kommunikáltunk Trezor felé, miszerint „fényképezőgépet, gyorsan!”
Utunkat egy kis kaptató követte, mely tetején megtaláltuk a tökéletesen jelentéktelen csapot a betonteknőben, nos ez volt maga Judit-forrás. Trezor túravezető tudott egy rövidebb utat lefelé, így alternatív útvonalon próbáltuk meg elhagyni a hegytetőt. Ez a rövid útvonal egy gyakorlatilag állatias meredekségű, Trezor szóhasználatával élve „út” (amúgy szakadék) volt, itt halk ordítással lecsúsztunk, és boldogan fedeztük fel az ismerős patakot a hegy lábánál. (E helyen nem térek ki a csak bokáig/térdig patakba esős incidensekre, legyen elég annyi, hogy én és Trezor száraz zoknival értünk ki a völgyből.)
Mivel a mókusörs toalettje kisebb szervizre szorult ennél a pontnál, visszamentünk az autóhoz, és „menjünk, vegyünk nadrágokat!” felkiáltással autóba csüccsentünk. (itt kb. bruttó 3 kilométeren voltunk túl) Már nem tudom honnan jött az ötlet mindenesetre gyorsan népszerű lett a nadrágvásárlás előtt „gyorsan benézni” a Római fürdőre, ami nagyon szép hely hírében áll.
Az úticél neve ugyan keltett bennem némi baljós előérzetet, de elhessegettem magamtól. A kocsit letéve egy másik völgyben találtuk magunkat, ami hamar szurdokká szűkült, és impozáns magasságokba emelkedtek két oldalt a sziklatömbök. A turistaút a szurdok mellett vezetett, de mi arra jutottunk, hogy sokkal nagyobb kihívás a (3 napos esőzés után levő) patakmederben kúszni-mászni, és kísérteni a sorsot a teflonbevonat-csúszósságú köveken közlekedve.
Tibesz megmakacsolta magát, hogy Ő ugyan ODA le nem megy, de ekkor már Zsu feje eltűnt a szurdokban, visszajönni meg ugye nem lehetett, annyira meredek volt, így utánavetettem magam, hogy „csapatépítés van waze”. Trezor nem sokkal utánunk érkezett a verembe, és egekbe csapó adrenalin-szinttel, ruháink maradék szárazságáról lemondva, csigalassúsággal haladtunk előre. Egy szakaszon a szakadék fala olyan mélyen belógott, hogy alatta kellett átkúszni, ami kellemes, lakkszürke csillogást kölcsönzött ruháinknak. Tibesz fentről próbálta nyomon követni parányi csapatát, ami végül elérkezett a túravezető által már előre beharangozott „barlanghoz”. A barlang a sziklafalban kb 10 méter magasságban leledző mélyedés volt, ahova Zsu elmondása szerint már felmásztak a múltkor, jaj de szép a kilátás. Mondom felejtsétek el, én oda ugyan fel nem mászom. Jaj de puding vagy Godot, ne csináld már, na futás föl, ha itt a pataknál lejöttünk,ez gyerekjáték lesz: Zsu felrobogott a falon, Trezi utána. Na ja,de kb 3 méteres magasságban Zsu közölte,hogy nem tud továbbmenni. Trezor heves „ne bénázz már”-ozása ellenére csak nem sikerült továbbhaladni, ellenben kiderült, hogy Zsu lejönni sem tud többé.
Kb 10 perces mentőakció után sikerült valahogy leszedni a falról, ami megüresedvén Trezor előtt vörös posztó volt, és az említett személy „Na, majd én megmutatom hogy kell csinálni, mindenki utánam!” felkiáltással felszaladt a falra. Én sikoltoztam, Zsu sikoltozott, Tibesz aggodalmas arca pedig egyre türelmetlenebbül kukucskált a szurdok tetejéről, hogy mi folyik ott lent.
Trezor 3,5 méteres magasságban megállt, és közölte, hogy nem tud lejönni. Ezt nagyon viccesnek találtuk, de az első félóra után elkezdtünk aggódni, hogy mégsem hagyhatjuk ott a falon, mint egy feltapadt takonylabdát, így indokoltnak láttuk Tibesz bevonását a szituáció megoldásába: Tibesz meg is érkezett iszonyatos hegyomlás keretei között: a lankás részen ereszkedett alá, majd közölte mennydörgésszerű hangján, hogy „Trezor, azonnal gyere le onnan!” Nna, vele is ki vagyunk segítve-gondoltam, és elmagyaráztam neki, hogy Trezor épp azt csinálja. Ekkor még egy, az előzőnél kevesebb meggyőződéssel előadott felszólítás elhangzott, de Trezor lába alá csak nem nőtt támasz. Trezor viszont elkezdte kilátásba helyezni, hogy nagyon fárad, és mindjárt leesik. No, Zsu sem volt rest, felmászott utána, Tibesz elhaló sikolyától kísérve.
Zsu épített ágakból valami fapecket, amivel Trezort rögzítette, de fél óra elteltével már ő is közölte, hogy fárad. Oké, vagyunk még egy páran, Tibesz bejelentette, hogy ő is felmászik. (e helyütt jegyezném meg, hogy milyen frankón nézett volna ki a hiánytalan Blackwater csapat azon a falon: 13 pókember azért vicces látvány lett volna) Kissé rogyadozó lábakkal néztem, ahogy az utolsó társam is elemelkedik az anyaföldtől, és recsegő farmerral (mely a másik oldalon is felhasadt a katarzis pillanatában) egy husánggal a kezében megközelíti az elnököt. (Remélem a nyájas olvasó szeme előtt van a látvány: fent az elnök, alatta a feldühödött nép husángokkal próbál utánamászni)
Szóval Tibesz elkezdte a husánggal püfölni a hegyet, mire is (kb 10 perc után) legnagyobb meglepetésünkre sikerült egy kis hegydarabot kipüfölni a sziklából. Ezt kimélyítve Trezor úrnak lépcsőként vette használatba, és Zsuval egyetemben lemásztak.
Ha azt írom, hogy ezután Tibesz nem tudott lejönni, úgysem hiszitek el, szóval az ő megmentésének a történetét ehelyütt nem részletezném.
Miután mind a 4 játékos az anyaföldön volt, (mondtam,hogy „most én mutatom meg hogy kell”, de lehurrogtak) tréfásnak találtuk a tényt, hogy eltelt a nap, így rövid kajálás után visszapályáztunk az autóhoz. (a második szakasz: kb. bruttó 2 kilométerre sikerült)
A nap végén levontuk a konzekvenciát: A Bakony szép hely.
